Türannisz
Ráncos szemmel foltos kézzel
Ősz hajszállal megöregedvén
Visszaemlékezek
Az eltűnt korra mikor a bőr
Még sima volt és patyolat tiszta
A haj nem volt fakóra mosva
Mikor láng égett a szívben
mely magát táplálta
És nem pusztított építeni akart
A hajdani hevesen égő tűz
az a fehér a legforróbb
Idővel megenyhült felaprózódott
szétterült
Önmagát nem táplálta többé
Úgy kellett neki a gyújtós
mint cigarettának a füst
Az egykori friss szólamok melyek
maguktól dőltek át az ajkakon
Mindegyik más színezetben pompázott
Évek múltán a sablon lett a sztár
Magukat ismételték és nem a világot
Ifjúként nem volt semmim
Üres voltam megtöltésre vágytam
Mohón faltam az ötleteket
a könyveket fel akartam emészteni
a múltat hogy szebb jövőt teremtsek
A nagy gondolatok ma már csak rám tapadnak
mint zsír a húsra
Elterülve jajjgatom a régi dalok hamis mását
S mint a moslékot a régi értelmet
Az utolsó cseppig felemésztem
